– Nyújtózz meg a törzseddel felfelé, a talpaddal pedig gyökerezz a talajba! Lélegezz! – segítettem ezekkel az instrukciókkal középkorú magántanítványomat, aki derekasan helyt is állt a jóga egyik legszebb egyensúlyozó tartásában, a Vriksászanában, azaz a fa pózban.
– Látod, olyan nagy benned az egyensúly, a stabilitás, hogy fél lábon is lazán elálldogálsz – tettem még hozzá, hogy kihangosítsam, mi történik velünk ilyenkor az ászanában.
Gábor egyensúlyzavarokkal küszködik, és óriási fejlődésen ment keresztül az utóbbi hónapokban.
Amint kimondtam a szavakat, elárasztottak a múlt hét élményei.
Fél láb. Fél lábon is elvagyok. Na és fél lábon, munka és lakás nélkül?
Néhány jógázóm már tudja, hogy jelenleg a Semmelweis Egyetem képzését végzem, és bő egy év múlva mentálhigiénés segítő szakember leszek. Legutóbbi terepgyakorlatunkon egy budapesti hajléktalanokat gondozó intézménybe látogattunk el, és ott folytattunk segítő beszélgetést az arra vállalkozó lakókkal.
Szorongással, borús gondolatokkal készültem a találkozóra. Mit tudok mondani egy olyan embernek, akinek, lássuk be, az elsődleges szükséglete nem a segítő beszélgetés, hanem az értelmes munka, a megfelelő lakhatás? Mit tudok én neki adni, aki a magam jólétéből érkezem, és tudom, hogy ha letelt a számunkra biztosított bő félóra, oda is térek vissza?
És vajon miért éreztem bűntudatot? Annak ellenére, hogy én sem palotába születtem, és mindenért keményen megdolgoztam, amit ma Isten kegyelméből a magunkénak mondhatok, miért szégyenkeztem?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem remegtek a lábaim, amikor a szociális intézmény szakembere odakalauzolt a kliensemhez. Tolószékben ülő, vékony testalkatú idősebb férfi, csonkolt lábbal. Rámosolyogtam, ő pedig visszamosolygott, és a kétágyas szobából kikalauzolt a társalgóba, hogy nyugodtan, kettesben tudjunk beszélgetni.
Innentől kezdve megállt az idő. A tekintetünk összekapcsolódott, ő pedig mesélt az életről, a munkájáról, a betegségéről. Az amputációról, pedig megígérték neki, hogy megmentik a lábát. Arról, hogyan jutott ide. A szokásos sztori: a hozzá bejelentett élettársa nem törlesztette a banki hitelét, vitték a házat. Elmondta a három agyvérzést, és hogy az utolsónál a saját lábán sétált be a kórházba – vigyázott rá fentről a szakállas, mondta, a mostohaapja. Csillogó szemmel mesélte el a haditervét, hogy ha készen lesz az új lába, mibe fog majd, mert a négy szakmájából egyikkel sem tud most már mit kezdeni. Tervei vannak. És egy tündéri kisunokája.
Mosolyogtunk. Nevettünk. Viccelődött. Átkozódott és fenyegetőzött. Meghatódott. Terveket kovácsolt.
Távolról észleltem csak hogy a társaim már befejezték a beszélgetéseket, én is lezártam hát, jó egészséget és sok erőt kívánva a terveihez. Kezet fogtunk.
Mi volt ez? Mi történt itt? Sokáig elemeztem magamban az elhangzottakat (ilyenkor azonnal le kell írni a jegyzőkönyvet, ez sokat segít), de ma sem tudom megmondani, hogy ki emelt kit ebben a beszélgetésben.
A magam mércéjével keveset adtam. Neki mégis sokat, hiszen ez az ember ritkán élheti át a teljes figyelmet, a mély részvétet, a feltétel nélküli elfogadást. Én pedig egy akkora energiacsomagot kaptam cserébe, hogy megint rogyadozott a lábam – csak most azért, mert a legszívesebben szökdécseltem volna (ez nagyon profin nézett volna ki, szerencsére visszafogtam magam).
Azonnal meg akartam beszélni az intézményvezetővel, hogy akkor én ide jövök rendszeresen. A képzésünk bölcs vezetője persze lehűtötte a lelkesedésemet: ha néhány hónap múlva is így gondolom majd, akkor jöjjek vissza, de most hagyjam ezt az élményt csillapodni.
Teltek-múltak a napok, és mindennap megérintett az emlék, de a sok feladatom nem adott alkalmat további lamentálásra. Hogy mégis milyen fontos élmény volt, ezen a reggeli órámon, ebben az egyensúlyozó pózban tört rám.
Milyen fa vagyok én? Milyen mélyen vannak a gyökereim? Mi táplálja őket, hogy aztán a lombkoronába is jusson az életerőből?
Van egy nagyszerű könyv, ami az ászanák titkos nyelvének elemzésével foglalkozik.
Magyarul is megjelent, (Hatha jóga, a rejtett nyelv – Szimbólumok, titkok és metaforák), és szerzője, Szvámi Sivananda Radha (1911–1995) a huszadik század egyik legfontosabb spirituális vezetőjének számít. Németországban született, a második világháború után Kanadába költözött, majd az 1950-es évek közepén Indiába utazott, hogy találkozzon mesterével, Szvámi Sivanandával. 1956-ban visszatért Kanadába, és a következő negyven évben jógát tanított, valamint keleti bölcsességet fordított a nyugati világ számára. Tudása a gurujától kapott közvetlen tanításokon és a személyes gyakorlaton alapult, amelynek ő maga is elkötelezte magát. Különösen érdekelte a Hatha jóga ászanáinak mélyebb, pszichológiai és spirituális jelentőségének feltárása.
Akik járnak az óráimra, tudják: folyamatosan arra ösztönzöm a gyakorlókat, hogy figyeljék meg, mi történik velük. Ennek első lépcsője a fizikai érzetek tudatosítása – hiszen sokan még ezt sem igazán tudják megtenni, annyira eltávolodtak a saját testüktől.
A Kaivalyadhama Jógakutató Intézetben azt tanultam, hogy ha kellő figyelemmel és tudatossággal gyakorlunk, akkor az ászanázás meditációvá válhat: a vipasszáná meditáció egyik típusaként is lehet gyakorolni. Magam is ezt élem meg, amikor hajnalonta gyakorlok, és bízom benne, hogy a hozzám járók is képessé válnak ennek megtapasztalására.
Nagyon sokszor élem át azt is, hogy egy-egy adott testhelyzet ilyen módon történő gyakorlása, a megfelelő légzéstechnikával alkalmazva szinte azonnali érzelmi oldódással járhat – tapasztalom ezt magamon, látom a gyakorlókon. Jógaórán sajnos kevés lehetőség van aztán az élmények tudatosítására, szavakba öntésére – a segítő beszélgetések ennek adhatnak majd teret.
A belső élményeim és a könyv által keltett impressziók alapján összefoglaltam néhány olyan gondolatot, amiből hasznos lehet szemezgetni.
A módszer nagyon egyszerű: a fa póz gyakorlásakor tegyük fel magunknak a kérdést, aztán pedig figyeljünk a pózra, a légzésünkre és várjunk, nyitott szívvel és kíváncsian, ad-e valamilyen választ a test, esetleg a relaxációban súg-e valamit a lélek.
Néhány kérdés, gondolat a fa pózhoz
A fa élő rendszer, amely kölcsönhatásban van a földdel, a levegővel, a nappal és a körülötte lévő élőlényekkel. Ott marad, ahová gyökeret vert. Figyeld meg a testedet ebben a testtartásban. Jegyezd fel megfigyeléseidet. Milyen számodra a test egyenesen tartása, a támasz nélküli állás, az egyensúly megtalálása, a szilárdság, a rugalmasság, a kölcsönhatás a földdel és a levegővel, a felnyúlás a fény felé, talajba gyökerező talpad érzetei, a mellkas, a szív megnyitása, a különbségek a test két oldalán.
A fához kapcsolódó mítoszok gazdag szimbolikája elősegítheti önmagunk és a világban elfoglalt helyünk megértését, hidat képezve a fenti (égi) és a lenti (földi, földalatti) birodalmak között. Miközben ebben a testtartásban állsz, a saját magad személyére szabod ezt a mitológiát. Gondolj a fára, és arra, hogy mit jelent számodra mint szimbólum!
A kéreg ruhaként borítja a törzset. Védi az időjárástól, ugyanakkor újra és újra felhasad a széltől és a hőmérséklet-változástól. Ahogy a fa növekszik, rétegről rétegre rakja fel, hogy aztán újra és újra felhasadjon. Ez olyan kérdéseket juttathat eszünkbe, mint például: “Mi az a durva ruha, ami eltakar engem? Mitől véd meg? Mennyire vastag kéreg vesz körül?”
A fának meg kell adnia magát a rá hulló esőcseppeknek, és csupasz ágai a hideg és jeges hó terhét is elviselik. Bárhol is van a fa, osztoznia kell. Amikor elég nagy lesz, a madarak fészket építenek benne. Te minek adod át magad? Min osztozol, és mi az, amit átmenetileg el kell viselned?
Egy fa csak olyan környezetben tud erősen és egészségesen fejlődni, ami megfelel az igényeinek. Neked milyen környezetre van szükséged ahhoz, hogy növekedni tudj?
És a végére egy javaslat: ha teheted, menj ki a szabadba, és egy alkalmas fa felé fordulva gyakorold az ászanát. Mit taníthat neked ez a fa? Figyeld meg a gondolataidat és érzéseidet, majd jegyezd fel a megfigyeléseidet.
Jó gyakorlást kívánok!