Szégyen, nem szégyen, én a szkeptikusok közé tartozom. Nem mondom, hogy menthetetlenül földhözragadt vagyok, de távol áll tőlem az angyalok megidézése vagy az energiagyógyászat. Éppen ezért nagyon sokáig nehéz volt értelmeznem a jógában ismert prána avagy életerő fogalmát – annak ellenére, hogy erejét, hatását már megtapasztalhattam a gyakorlásaim során. Csakhogy a saját élményeimet és tapasztalataimat vajon hogyan tudom átadni a tanításban? Mit mondhatok én erről a gyakorlóimnak? – tettem fel a kérdést ezzel kapcsolatban.
Tiszta forrásból
A válaszért egészen Indiáig, a Kaivalyadham Jógakutató Intézetig kellett mennem. Ez az intézet az ősi, tiszta jógatradíciókat őrzi, ápolja és tanítja, ugyanakkor tudományos igényességgel kutatja is az egyes jógatechnikák működési mechanizmusainak magyarázatát.
Az intézet terápiás kórházat is működtet, és terápiájuk alapja a pránájáma, amit most az egyszerűség kedvéért nevezzünk irányított/szabályozott légzésnek. Az itt dolgozó szakemberek – akik amellett, hogy a jóga mesterei, még rendszerint orvosok, pszichológusok és tudományos kutatók is – pránájámát javasolnak a diabéteszes középkorúnak, az ekcémás kisgyereknek, a pánikbeteg üzletembernek és a PCOS szindrómában szenvedő, meddőséggel küzdő fiatal nőnek egyaránt.
Sőt, megdöbbenve láttam, hogy kezdetben sokszor ugyanazt a pránájáma gyakorlatot: a brahmarit, azaz a zümmögő méhecske légzést javasolják. Még egyszer hangsúlyozom: az itt dolgozók nemcsak a jóga mesterei, hanem a “hagyományos világban” is komoly szakemberek: orvosok, kutatók, magas tudományos fokozatot elérő, nemzetközi szinten publikáló tudósok. Biztosan tudják, hogy mit csinálnak – már csak érteni lenne jó, gondoltam.
Egy betegség terápiája természetesen összetett folyamat. Még inkább, ha a gyökérokok megtalálása a fő szempont, márpedig itt ezt célozza a pácienssel közös munka. És hogy miért olyan bombabiztos megoldás erre a légzésterápia gyakorlása? Nos, ma már tudom, és a magyarázat viszonylag egyszerű. Sőt, még laikus önmagam számára is érthető.
Mi az a prána?
A jóga fogalma szerint a prána az az erő és energia, ami az életet működteti. Prána a víz, az étel, de prána a levegő is. (Persze a koncepció ennél jóval bonyolultabb, hiszen öt fő pránát és számtalan alpránát is megkülönböztetnek, azokat többek között hatóirányaik szerint felosztva.) Ősi jógabölcsesség az is, hogy a fizikai világunkban eltöltött élet hosszát nem az évek számában, hanem az elhasznált levegő mennyiségében mérik. Szerintük ezért is él tovább a lassú légzésű elefánt, aki aktivitása során is legfeljebb tízet lélegzik percenként, mint mondjuk a kutya, aki 15–30 levegőt is vesz egy perc alatt. Tehát: minél kevesebbet fogyasztunk el a számunkra kiutalt életenergiából, annál hosszabban és magasabb energiaszinten (azaz magasabb életminőségben) élhetünk. Furcsa gondolat, de a jelen tudomány állása szerint úgy fest, hogy mindez igaz, és biokémiai alapjai vannak.
Az “anyag csere-bere”
Biológiaóráról talán még megvan az alapanyagcsere leírása: az ATP-szintézis során a testünkben minden egyes sejt úgy jut energiához, hogy a vérrel érkező vércukrot oxigén jelenlétében elégeti, elhasználja. A testben az oxigénmolekulát a hemoglobin szállítja: mondhatjuk úgy, hogy a hemoglobin a taxi, akivel beutazik a városba a reptérről az oxigénmolekula. Ám van egy kis bibi: a hemoglobin csakis enyhén savas PH-jú közegben adja le az oxigént. Ez pedig csakis akkor áll be, ha a szöveti sejtben magasabb a szén-dioxid mennyisége, mint az oxigéné. Ha ez nincs így, akkor a fenti metaforát folytatva a taxi nem áll meg, az utas nem száll ki, hanem kering a városban – azaz a test vérereiben. Na és mikor lesz magas ez a szén-dioxid arány? Hát, normál légzésnél sajnos szinte sohasem. Csakis lézgéslassítással és lézgés-kinttartással tudjuk ezt a CO2-túlsúlyt elérni – és természetesen ekkor is csak időlegesen.
Paradox módon tehát akkor jutunk több oxigénhez, ha megnő a sejtek szén-dioxid szintje – ez pedig csakis akkor áll be, ha:
1.) lassítjuk a légzésünket,
2.) egyszerre kicsi és kevés levegőt szívünk be,
3.) és sokat és hosszan fújunk ki.
Ezt a jógabölcsességet az európai tudomány is igazolja már 1904 óta: a felfedezés Christian Bohr dán származású élettantudós érdeme, róla kapta a jelenség a Bohr-hatás elnevezést.
A lassított lélegzés művészete: pihentet, ellazít, regenerál és megújít
És hogy mindezt miért érdemes rendszeresen gyakorolni? Hiszen elsőre nagyon unalmas és fáradságos munka naponta 10-20 percet azzal tölteni, hogy egyre kevesebb levegőt vegyek. Véleményem szerint nem is lehet azonnal, aktívabb ászanagyakorlás nélkül nekilátni: a jógának meghatározott lépcsőfokai vannak, ezeket nem véletlenül javasolják betartani. Éppen ezért kezdem én a légzéstanítást mindig mozgásos gyakorlatokkal, nálam csakis azok elsajátítása után lehet majd továbblépni a valódi pránájáma irányába.
A napi rendszerességű gyakorlást tehát nem lehet megúszni, ugyanakkor nézzük, mi van a mérleg másik serpenyőjében! Ha a sejtek oxigénellátottsága nő, javul az energiaszintjük is, ez pedig növeli az állóképességünket. Ha pedig rendszeresen (értsd: mindennap) megnő a szén-dioxid koncentrációja a testünkben, az elindít egy sor élettani változást: a vér összetétele, a veseműködés, a vérképzőrendszer és az anyagcsere is megváltozik. Először csak átmenetileg, aztán egyre hosszabban, egyre tartósabban. Így tulajdonképpen kb. fél év alatt kialakul egy új test – egyfajta újjászületés történhet, és ez az új test sokkal ellenállóbb lesz, javul a regenerációs készsége, röviden szólva: drasztikusan lelassulnak az öregedési folyamatai. Akit ennél részletesebben érdekel, hogyan hat a rendszeres pránájámagyakorlás a test egyes szervrendszereire, belenézhet itt a légzéstanfolyamomba, ahol röviden összefoglalom, milyen változások várhatók a gyakorlástól:
A fizikai változásokon túl számos mentális változás is elindul – ezekről majd később írok, egyelőre legyen elég annyi, hogy szabályozott légzéssel megtörik a stresszmechanizmus – azaz a készenléti, robbanásig feszülő és/vagy rémülten menekülni akaró állapot fenntartása –, és fokozódik a paraszimpatikus (nyugtató) idegrendszeri működés, annak minden hormonális hatásával együtt. Légzésszabályozással még saját Xanax-szerű, nyugtató vegyületek előállítására is képesek vagyunk!
Amikor tehát légzőgyakorlatokat végzünk, nem pusztán azért tesszük, hogy javítsuk a tüdőnk kapacitását – mellesleg persze ez is megtörténik, már ha helyesen, azaz bizonyos alapvető szabályszerűségeket tiszteletben tartva, és magunkra figyelve gyakorlunk. Arról van szó, hogy a légzés szabályozásával az egész test oxigénellátottságát javítjuk, és ezzel együtt nagyon erős stresszoldást is végzünk.
Nekem ennyi elég volt ahhoz, hogy elkötelezzem magam a rendszeres gyakorlás mellett. Motivált, hogy viszonylag hamar pozitív testi és mentális változásokat tapasztaltam, nem volt kérdés, hogy valóban jó úton járok. Távol áll tőlem a gondolat, hogy ez az út mindenki számára nyitott, de abban biztos vagyok, hogy nagyon sok lehetőséget rejt magában. Elég csak ha hazánk drasztikusan elöregedő népességének tragikus mentális és fizikai állapotára gondolni (öröm és tisztelet a kivételnek). Nem kérdés: ez egy olcsó, egyszerű, mindenki számára elérhető “technika” rengeteget segíthetne az életmóddal összefüggő betegségek természetes kezelésében. Egyetlen trükkje van: kizárólag akkor hatásos, ha végezzük.