Szorongás újragondolva: 3 dolog, amivel kezelhetjük

Szorongás újragondolva: 3 dolog, amivel kezelhetjük

Annyira fontosnak tartom az alábbi írást, hogy lefordítottam, és változtatás nélkül adom közre. Nemcsak mint jógaoktató, hanem mint mentálhigénés szakember-jelölt, mélyen egyetértek minden szavával.

Szerzőjét régóta követem, számos tanfolyamán képeztem már magam – tanultam tőle mozgásos légzőgyakorlatokat, vizualizációs technikákat és relaxációt is. Szívből ajánlom mindenkinek!

Max Strom légzésoktató, előadó, szerző és a Breathe to Heal (Lélegezz, hogy gyógyulj) módszer megalkotója, amely a stressz, a szorongás, a kiégés és a depresszió enyhítésére szolgál. A Breathe to Heal című TEDx előadását több mint 2 millióan látták. Az alábbi cikk eredetije itt olvasható. 

Miért van az, hogy a városi környezetben élő embereknél exponenciálisan nő a szorongás és a depresszió szerte az egész világon? Mit tudunk kezdeni azzal a ténnyel, hogy a szorongás mára járványszerűvé vált Amerikában? Az is riasztó, hogy egy 2018-as felmérés szerint a 10 és 34 év közötti emberek körében az öngyilkosság volt a második vezető halálozási ok.

A legtöbben hálásak vagyunk, hogy olyan korban élünk, amikor a szorongás és a depresszió kezelésére gyógyszerek állnak rendelkezésünkre, de nem találkoztam még senkivel, aki élete végéig gyógyszereken szeretne élni. És ami talán a legaggasztóbb, hogy Amerikában a legmagasabb öngyilkossági rátával rendelkező szakma – még a PTSD-s katonáknál is magasabb – éppen az orvosi szakma, tehát pont azok, akik felírják nekünk ezeket a gyógyszereket.

Lehetséges, hogy a digitális technológia exponenciális növekedése, és az életünk átrendeződése a virtuális világba, összefügg a növekvő magányérzetünkkel és az élet értelmének elvesztésével? 2006 óta tartok erről előadásokat, és 1998 óta vezetek workshopokat a légzésminták alkalmazásáról a szorongás enyhítésére. És minden évben leesett állal nézem a növekvő statisztikákat. Azt hiszem, most már nyugodtan kijelenthetjük: ég a ház.

Amit jelenleg ennek a kétségbeesési hullámnak az ellensúlyozására teszünk, az közel sem olyan hatékony, mint amilyennek lennie kellene. Mit tehetünk? 

Magányosnak érezzük magunkat, és teljesen el vagyunk havazva. A legtöbb ember stressznek nevezi, de szerintem a túlterheltség sokkal szemléletesebb kifejezés. Túl sok az e-mail, a bejövő üzenet, túl nagy a forgalom és hatalmas az adósság. Most már a posta is eltűnt. Most már a pénztárosok helyére is automaták kerültek az élelmiszerboltban…

A stressz vagy a túlterheltség – a magányosságon felül – pusztítást végez. Nézzük csak meg az Egyesült Királyságban 2018-ban készült átfogó egészségügyi tanulmányt! A kutatási eredmények azt mutatják, hogy “a stressz olyannyira károsíthatja az állapotunkat, hogy közvetlen következményeként minden harmadik ember öngyilkossági hajlamot érez, és minden hatodik ember valamiféle önpusztítást követett el”.

Ennek a dilemmának a megoldásához túl kell lépnünk azon, hogy egyszerűen átrendezzük a céljainkat. 

Ténylegesen át kell gondolnunk, hogy mit jelent ebben a világban élni, majd újra kell terveznünk, hogyan élünk benne. 

Újfajta oktatásra van szükségünk. Mert legtöbbünknek fogalma sincs arról, hogyan kérjünk segítséget, ha érzelmi vagy akár fizikai bajban vagyunk. Azt sem értjük vagy tanultuk meg, hogyan kommunikáljunk azokkal a szeretteinkkel, akik maguk is válságban vannak.

Hadd mondjak egy példát. Egy könyvesboltban tartottam előadást erről a témáról, és utána odajött hozzám egy 35 év körüli házaspár (egy férfi és egy nő), és így szóltak: “Nagyon köszönjük, hogy beszéltél erről. Tavaly elvesztettük az egyéves kisfiunkat. Mindketten a munkahelyünkön, a bölcsödében voltunk a kisfiunkkal, és mialatt dolgoztunk, ő meghalt egy balesetben”. Elmondták, hogy a kisfiuk halála után a barátaik jó része már nem kereste őket. Így már nemcsak a fiukat gyászolták, hanem a barátaik elvesztését is meg kellett gyászolniuk. Nos, azt gondolhatnánk, hogy ezek az eltűntek valószínűleg nem is voltak igazi barátok. De én nem értek egyet ezzel. Szerintem valószínűleg jó barátok voltak, de nem tudták, mit tegyenek, és nem tudták, mit mondjanak. Ezért maradtak távol. A gyászoló pár viszont kitaszítottnak, elszigeteltnek és magányosnak érezte magát. 

De nem vagyunk-e már mindannyian kapcsolatban a digitális technológia révén? Hogyan is érezhetjük magunkat magányosnak? 

Azonban az online kapcsolat nem az a fajta kapcsolat, amire vágyunk, amire szükségünk van. Hiszen ez csak felszín. Ne feledjük: a “belső operációs rendszerünket” legalább ötvenezer éve nem frissítették, tehát még mindig a természeti világban zajló törzsi élethez vagyunk bekábelezve. Ne értsetek félre: a közösségi média, az sms és az e-mail mind nagyon hasznos eszközök az információközlésre, de nem az érzelmek közvetítésére valók.

Sajnos az emberek egyre inkább a Messengert és a közösségi médiát használják egyetlen kommunikációs eszközként, és egyre elszigeteltebbnek és magányosabbnak érzik magukat. A magány pedig szorongáshoz, depresszióhoz és egyre rosszabb állapothoz vezet.

A biogyógyászat robbanásszerűen fejlődő tudomány, és sok pozitív dolgot fog hozni. Már most is lehetséges az emberi test számára “pótalkatrészeket” nyomtatni, és úgy tudom, hogy húsz éven belül, ha szívrohamot kapok, akkor egy 3D nyomtatóval megfelelően kinyomtatva és a saját sejtjeimből összeállítva kaphatok egy vadonatúj szívet. De vajon a biomedicina képes lesz-e megjavítani egy összetört szívet? Bármit is teszünk a tudomány segítségével, attól még érzelmi lények maradunk, akikben egy ötvenezer éves operációs rendszer van.

Megoldások? 

Szinte mindenki beleragad a meg nem békélt érzelmek lehúzásába. Az átlagember egy fagyasztóval a mellkasában járkál, ahol évek, sőt évtizedek óta befagyott érzelmeket tárol. Magunkban tartjuk a múltunkat, és arra tanítottak bennünket, hogy elnyomjuk az olyan érzelmeket, mint a félelem, a magány, a szégyen, és különösen a gyászunk. Azt tanítják nekünk, hogy csak bizonyos érzelmek elfogadhatóak a társadalomban. A düh valamennyire elfogadható, de a könnyek nem. Elmegy valaki, akit szeretsz, és te elnyomod magadban. Átmész egy váláson, és elnyomod magadban. Csődbe mész, és elnyomod magadban. 

Mit gondolsz, mi történik ezekkel az érzésekkel? A testedben maradnak. És a test emlékezik. Amikor ezeket az érzelmeket eltemetjük, egy furcsa tünet kezd előbukkanni. Tudod, hogy hívják? Szorongásnak hívják, amit depresszió követ. 

A légzésszabályozás egyike azoknak az alapvető eszközöknek, amelyeket minden nap használhatunk, és amelyek segítenek kezelni ezeket az érzelmeket. Ezáltal elkerülhetjük az újabb és újabb érzelmi viharok felhalmozódását és befagyását, ugyanakkor a légzésünk lehetővé teszi, hogy hozzáférjünk ezekhez a rejtett érzelmekhez.

Amikor nagyvállalatok alkalmazottjai előtt beszélek, és felhozom a ki nem fejezett és meg nem békélt gyász témáját, mindenki nagyon elcsendesedik, miközben a kezükben lévő okostelefonok elsötétülnek. Mert közülünk oly sokan teljesen fenntarthatatlan érzelmi életet élünk. Fenntartható bolygót akarunk, de mi a helyzet a fenntartható családdal és otthonnal? 

Légzésoktatóként az emberek gyakran kérdezik tőlem: “Mi köze van az oxigénnek és a széndioxidnak az érzelmeimhez?”

Gyakran így válaszolok: “Mondd meg te! Miért görcsöl be a tüdőd és a rekeszizmod, amikor gyászt érzel, és sírni kezdesz? Miért húzódik a tüdőd és a rekeszizmod másfajta görcsbe, amikor nevetsz? Miért van az, hogy meg tudod mondani, hogy a szomszédos hotelszobában az emberek éppen szexelnek, pusztán abból, hogy hallod a légzésüket? Honnan tudjuk mindannyian, hogy annak milyen hangja van? És legfőképpen, miért van az, hogy amikor pánikrohamod van, az gyors, felszínes légzéssel kezdődik?”

Nem figyeltünk oda? Nem vettük észre, hogy a légzésünk megváltozik, amikor fizikai fájdalmat érzünk? A tüdőnk olyan sok alapvető érzelmünket képes kifejezni.

Ugyanilyen hatásos az is, hogy adott légzésszabályozás gyakorlásával – csakúgy, mintha a farok csóváná a kutyát – megváltoztathatjuk az érzéseinket, és kiszellőztethetjük a bennünk rekedt érzelmeket. Érzelmeink és emlékeink a testünkben vannak. A légzésminták hozzáférnek az érzelmeinkhez és emlékeinkhez, és felszabadítják azokat. 

Hajlamosak vagyunk megbántani azokat az embereket, akiket a legjobban szeretünk, mert olyan érzelmi sebeket hordozunk magunkban, amelyek a gyakorlatlan szem számára láthatatlanok. Amikor tudatosan használjuk a légzésmintákat a gyógyuláshoz, ezeket a rejtett sebeket gyógyítjuk. Ily módon a légzésgyakorlatok megváltoztathatják az életünket, mert segítenek megváltoztatni a viselkedésünket, és ez hatással van minden kapcsolatunkra.

A napi légzőgyakorlatok mellett újból meg kell tanulnunk, hogyan gondolkodjunk és kommunikáljunk az érzelmekről. Hogy miért? 

Hadd mondjak egy példát, hogy megmagyarázzam. Amikor gyerek vagy tinédzser voltál, kaptál-e kézikönyvet vagy tanítást arról, hogyan kezeld az érzelmeidet, például a gyászt? Nem valószínű. Feltételezem, hogy sokak otthonában van könyv az elsősegélynyújtásról, de senkinek sincs kis kézikönyve arról, hogy mit tegyen, ha meghal a szülője. Ha meghal a háziállata. Vagy meghal a barátja gyermeke. Amikor valaki, akit szeretsz, elmondja neked, hogy azt fontolgatja, hogy véget vet az életének. Ezekkel kapcsolatban teljesen a sötétben tapogatózunk.

Nemrégiben ötszáz ember előtt tartottam előadást, és megkértem őket, hogy tegye fel a kezét az, aki kapott valamiféle mentorálást az érzelmek kezeléséről és kommunikációjáról. Senki sem emelte fel a kezét. Szerintem egyértelmű, hogy lényegében teljesen tudatlanok vagyunk abban, hogyan kell kezelni egy ilyen fontos témát. Egy olyan témát, amely az életkorunk előrehaladtával csak egyre fontosabbá válik.

Közösség

A közösségépítés alapvető eleme az életmódunk újratervezésének. Minél gyakrabban kell személyesen együtt lennünk azokkal, akiket szeretünk, és akikben megbízunk. Együtt kell lennünk, de nem a háttérben bömbölő hangos zene és a falon lévő tévéképernyők mellett. Hanem inkább ott, ahol jól érezzük magunkat, ahol halljuk egymást beszélni, és meg tudjuk is hallgatni egymást.

Táplálnunk kell egymást. Ez a legősibb módja annak, hogy átéljük: egy törzsből valók vagyunk. Megetetjük a törzs tagjait. A közös főzések, a morzsapartik a legjobb összejövetelek, hiszen mindenki részt vesz a játékban. Mindenki etet mindenkit, és mindannyian azt akarjuk, hogy az általunk készített étel örömet okozzon a többieknek. Egymás etetése, egymás segítése építi a közösség alapjait – és az szilárdítja meg, hogy válságos időkben is ott vagyunk egymásnak.

Ahogyan azt már fentebb is állítottam, képeznünk kell magunkat azzal kapcsolatosan, hogy mit tegyünk, ha a szeretteink válságba kerülnek. Mit mondjunk, mit, mikor, hogyan cselekedjünk. Akkor, amikor egy testvérünk a lélek sötét éjszakáján térdre rogy, akkor odaforduljunk hozzá ahelyett, hogy elkerülnénk. Neki pedig kinyílik a szeme, és meglátja maga körül a közösséget, amely hajlandó segíteni, még akkor is, ha a segítség csak annyit jelent, hogy csendben ülünk együtt, anélkül, hogy félnénk ettől a csendtől, és anélkül, hogy kínos lenne. Ahogy a katonák körülveszik az elesett bajtársat, nekünk is körül kell vennünk azokat, akik sebesülten, testben vagy érzelmekben megsebesülve estek el. A válságoknak kellene összehozniuk a közösséget, és erős és megszakíthatatlan barátságokat teremteniük, nem pedig szétszórni bennünket. 

Ezek a változások valójában nem bonyolultak vagy nehézkesek; inkább az oktatáshoz, a megértéshez és a tettekhez van közük.

Összefoglalva: lépéseket kell tenni szeretett közösségünk meggyógyítása érdekében.

  1. Gyakoroljuk a légzésszabályozást naponta 15-30 percig.
  2. Képezzük magunkat abban, hogyan kommunikáljunk a súlyos érzelmekről.
  3. Hozzunk létre egy értelmes, élő, összetartó közösséget.

Várom a napot, amikor az emberek szabadon megoszthatják egymással érzelmeiket, és az érzelmek okozta belső küzdelmeiket. Hogy a gyászról, a depresszióról, a szorongásról, a zavarodottságról és a magányról való megnyílásra való képességünk a szeretteink előtt az első dolog legyen, nem pedig az utolsó.

Szenteljük magunkat annak a napnak a megteremtésére, amikor mindannyian közösségként gyűlünk össze, hogy megosszuk egymással az örömöt és a szeretetet, és támogassuk egymást a gyász és a fájdalom idején.